Valaki azt kérdezte egy alkalommal tõlem: lelki szempontból értékelendõ mintakép gyanánt kit tartok én a legértékesebb embernek ? Egy kissé zavarba hozott a kérdése. Végig gondoltam az összes nagy írókat, festõket, papokat, politikusokat, de sehogy sem tudtam közülük választani. Ezt ezért, azt meg másért mellõztem. Majd elõkerestem emlékezetembõl mindazokat, akikhez valami különösebb emlék fûzött, azonban mindhiába.Gyermekkorom alakjait hívtam segítségül – kicsiny tanyánk jóságos csendes alakjait… Egyszerre nagyot dobbant a szívem. Hisz íme õt kerestem ! A mi szántóvetõ öreg béresünket, a jó öreg István bátyát. Vele éltem le gyermekkorom éveit. Õ tanított a virágok elsõ ismeretére, csillagjárás titkaira. Tisztelettel néztem mindig komoly arculatát, amikor a felkelõ nap elsõ arany sugarára megemelinté nehéz kalapját. Amikor a maga módja szerint való titkos imaszavakat elmondotta lassú tempójában, mielõtt az ekét elõszörre szorítja oda a zsíros fekete földhöz… Ha virágot szakajtottam, arra tanítgatott, hogy a bokortõrõl ne szedjek le minden bimbót, rózsát, egy-egy szál virágot a rózsának, a virágnak is hagyjak… Templomi harangszó ha kiszállt a mezõbe, lelke bensejében mindig meg-megrezdült. Sohase volt hangos, sohase volt lármás. Nyugodt, csendes szavú ember, tisztes becsülettel… jóságos lélek.

Zajti Ferenc, 1939