Általánosan elfogadott bölcselet alapján minden vallás végén Isten áll, vagyis mindegy, hogy hogyan teszed meg ezt az utat, a végeredmény a lényeg. Jogosan kérdezhetik, miért fogadom fenntartással ezt a megállapítást. Nos mindössze azért, mert az utóbbi idõben — vagy talán az utolsó idõkben — se szeri, se száma a táltos-meditációsszellemûzõs tanfolyamoknak, könyveknek, mesterségeknek. Sok bába között elvész a gyermek. Tegyük fel: van egy jó autó, de azt járhatatlan utakon használjuk; vagy tegyük fel, van egy autópálya, amin gyalogosok ugye nem közlekedhetnek, mivel a féktelenül száguldó autók miatt semeddig sem jutnának gyalog. Akkor valóban mindegy az út, és az, hogy a célt miképp vagy egyáltalán elérjük-e. Én pont így vagyok a bensõ út megtalálásával, és azzal, hogy ez az út milyen célt szolgál. Hálát adhatok a sorsnak, hogy elsõ nekifutásra sikerült megtalálnom az utat, amihez biztosan tartozik egy szuper járgány. Magyarnak lenni nem csak egy nemzetiségi, vagy vallási kérdés, hanem ennél sokkal több.

Tizenöt éve annak, hogy a Los Angeles-i Õsmagyar Egyházat elõször felkerestem, ami egy biztos kiinduló pontot adott. Ezen idõ alatt minden, amit ott felismertem, úgy illik hozzá a többi ismerethez, mint a tökéletes kirakójátékok darabjai. Évek alatt az ember az egyik darabot a másik után találja meg, és minden darab pont oda illeszkedik, ahová kell. A tökéletes alapot erre az Õsmagyar Egyház adta, melynek megalakulása valóban ezt a célt szolgálja. Ennek köszönhetõen a világ bármely tájáról, bármely idõben egy újabb kutatási ismeret elõkerülése az Õsmagyar Egyház még biztosabb alapjait szolgálja.

Elõször mindenkinek meg kell értenie, hogy ki is valójában a magyar. A megértés erre nem a megfelelõ szó. Azt hiszem inkább a tudatalatti felszínre hozatala a helyes kifejezés erre. Valahol legbelül — aki erre hivatott — érzi, hogy valami nincs rendjén, sejti — mert sejtjeiben kódolva van a tudás —, hogy a magyarságát, mint a leszületési tervvel járó kötelességet véghez kell vinnie. Élete értelme nem csak az anyagi javak felhalmozásáról szól. Az út végén Isten áll — kinek fogalma, meghatározása, a SZERETET sokkal többet ad, mint az emberöltõk alatt felhalmozott anyagi gazdagság.

LÁTÓ. Kit nevezünk annak? Milyen képességei vannak? Van egyáltalán? Napjaink „táltosai”, akik anyagi elismerésért cserébe hajlandók tudásukból átadni tanfolyamaikon, nem túl bizalomgerjesztõk, mármint, ha belegondolunk, hogy ahány tanfolyam, annyi különbözõ elnevezés. Kísértetiesen emlékeztetnek egyes vallásokra. Szombatosok, reformátusok, katolikusok, zsidók, mohamedánok, buddhisták és még folytathatnánk. Ma el lehet menni reiki tanfolyamra, vagy szellemgyógyászatra, auravizsgálatra, esetleg egyszerûen csak legyünk kabbalisták, szientológusok, netán hit gyülekezetesek; a táltos tanfolyamokról nem is beszélve. Nagy a zûrzavar. Igaz, lehetséges, hogy ez nem is zûr, hanem egy tudatos zavar, mely mindent, ami igaz, eltakar azért, hogy az igaz utat ne találd ... azért, hogy a gonoszt szolgáld... Nem az értendõ, hogy az elõbb felsoroltak a gonoszt szolgálják, hanem azt, hogy ha nem a jót szolgáljuk, vagyis az igazat nem fogadjuk magunkba, már a rossznak teszünk szolgálatot. Kapkodunk fûhoz-fához, és a végén a mosdóvízzel kiöntjük a gyereket. Nem tudjuk, melyik a helyes út! Nos, ha én ide születtem a Kárpát- medencébe, és nyelvem magyar, miért megyek — tegyük fel — a Himalájára választ keresni arra, hogy ki vagyok én? Arról nem is beszélve, hogy a Dalai Láma a Pilisben elõbb teszi tiszteletét, mint bármely hazai politikus. Miért lenne megtalálható a válasz a szientológiai egyházban, a zsinagógában, vagy a katolikus templomban? Bort isznak, vizet prédikálnak. Megtartóztatásról szólnak, miközben kincsek felbecsülhetetlen értékben rejtõznek kamráikban... Ez lenne a válasz?

Legyünk azok, akik valóban vagyunk! Mélyedjünk el magunkban, mi okoz nagyobb megerõltetést, megjátszani magunkat, vagy egyszerûen természetesen viselkedni, nem másnak mutatni magunkat. Természetben gondolkodni, jóságban és szeretetben. Persze rögtön tiltakozunk legbelül, hogy könnyû azt mondani … vagy, hiszen én ilyen vagyok. Ha egybõl ezek a válaszok villannak gondolatainkba, akkor bizony nem azok vagyunk, akik valójában vagyunk; nem engedjük felszínre valódi énünket. Miért is nem? Nos, a válasz egyszerû: addig nem találjuk meg saját magunkat, ameddig nem ismerjük a gyökereinket. Lehet levegõbe várat építeni? Meg lehet próbálni. Lehet, hogy ideig óráig úgy tûnik, hogy áll a vár, de eltûnik idõvel. Mert úgy látszik, de olybá tûnik, nem azt jelenti, hogy ott is van. Ismét csak az anyagi világ látszatára támaszkodva csapjuk be magunkat. Annak a népnek, melynek múltja nincs, jövõje sem lesz! Ezt el kell fogadnunk nekünk is végre. Nézzünk körül a kapaszkodó világban, és lássunk. Vegyük észre, hogy azok a népek is írnak magunknak történelmet, melyeknek korábban írmagjuk sem volt, nemhogy történelmük. Végül: Akinek van, adatik, akinek nincs, elvétetik! Tehát az út fontos, és a rajta való haladás iránya is! Elõször az utat kell megtalálni, majd elfogadni. Akinél ez megvan, megkapja azt a csodát, amit mindenféle tanfolyam nélkül megkap az, akinek van. Mi is? Természetesen az a csodálatos képesség, késztetés, hogy segítsünk, szeressünk, gyógyuljunk, mutassuk az utat azoknak, akik még nem találták meg, és ehhez számukra is megadatik minden fentrõl! Megadatik; mert van hová tovább adni, elengedni, hogy másoknak is jusson! Találjuk meg múltunkat, ápoljuk hagyományunkat, vigyázzuk Földünket, védjük nyelvünket, mert csak ezzel tehetünk szolgálatot az emberiségnek! Magyarnak lenni és megmaradni, ezért születtünk, itt és most !

 Hajdár Mónika

 

000.png