Az ég szerelmére, el ne sírd magad…

Ugye néha visszajajdul múltadnak egy része?
Belékondul hirtelen egy sajgó, régi hang,
Felkísért egy régi színnek illanó lidérce,
Régi élet...régi világ...régi rang,
Meglátogat tépetten egy taktusa a dalnak,
Amit egyszer valaki a füledbe dalolt,
Áldott sötétje egy pesti kapualjnak,
A sarkantyúcsörrenés, amint meghajolt,
A lopott perc, mely gyorsan elszaladt...
(Az ég szerelmére, el ne sírd magad!)

Az ég szerelmére el ne sírd magad,
Ha az álmatlan sötétben felcsillan kisfiad.
Rácsos ágyának fehérje...a Paál-kép a falon,
A karcsú Badar-váza a kisasztalon,

Féltett könyveidnek tompa aranya,
Amint előcsillan dolgozószobádnak
Kitárt ajtaján át, éjszaka,
Csendes egyetemi szobád...minden, ami volt,
Amit a csőcselék mind-mind elrabolt...
Ha fáj a gyárudvar, ahol most sepersz,
A kuksolásra váró kósza perc,
A magány, a senkiség, a munkapad...
(Az ég szerelmére, el ne sírd magad!)

Ha álmodban kaputok csapódik hirtelen,
S azóta meghalt anyád váratlan meg jelen,
Vagy megkondul benned harangtok szava,
Vagy megcsapja orrod az úrnapi körmenet
Kakukkfűvel felhintett templomának
Fáradt illata,
Ha újra látod az alvég házsorát,
A tücsökhangos, csendes, nyári éjszakát,
A Göncölszekér gyémántszögeit,
Az őszi szántás fázós rögeit,
Ha eléd sötétlik a bakter éjszaka,
Ha kínoz a kiskertek rozmaring szaga.
A márciusi szél, mely a Vihorlát felől jön,
Vagy az őszi ködök szürke fátyola
A kopasz és megfakult, didergő mezőkön,
Az elhagyatott Nagykörűi komp,
Egy-egy magános elhaló kolomp,
A messzi vonat, amint elhaladt...
(Az ég szerelmére, el ne sírd magad!)

Fel ne nyögj, ha eszedbe jut a házatok tája,
Ahol az apádat szülték egykoron,
S eléd rajzolódik egy-egy bútoron
A nagyapádék finom, fáradt intarziája...
Vagy furcsa-hirtelen táncra perdülnek
A pitykék egy parádés kocsis lajbiján,
Akit türelmetlenül egyszer érted küldtek
Egy felejthetetlen nyári délután...
A tarkás árnyékok a platánsoron,
A friss vasalás a fehér nadrágodon,
Az ütőd, a pálya, a kocsi, mely hozott,
Meg-aki mindehhez tartozott
S az elsüllyedt múltban-ottmaradt.
(Az ég szerelmére, el ne sírd magad!)

Az ég szerelmére, el ne sírd magad
Ahogy figyeled, hogy fakul hajad,
Ahogy számlálod a tűnő éveket,
Ahogy búcsúztatod az emlékeket,
Amikor érzed, hogy lassan köd bevész
A múlt...a hit...az emlékezés,
A tűzijáték a citadella egén,
A hallgatag szürke kő a Hősök-terén,
Falud kis temploma, csobbanás a Tiszán,
Lövérek...Házsongárd...Nagy-Krizán...
Pesti barátok, vidéki rokon,
A Tisza-szálló árkádja Szolnokon,
Síró dallamok, nevető szavak,
Magyar ég...és magyar madarak,
Áldás, békesség búzán és boron,
Ország, ahol nem jöttment voltál,
De gazda egykoron,
Míg ezt nem tette az irigység veled.
Mért sírsz? Bolond! Ne sírj!
Csak- ne feledd!