Nehéz időket élt az ország. A hazát ellenséges török csapatok támadták. Az önvédelmi harcokban sokan elestek, mások fogságba kerültek. Rab lett a bátor matyó legény is pedig igen vitézül harcolt. Mostanáig számtalan csatában győzte le a törököt. A jelenlegi küzdelem, már egy idő óta folyt és már-már úgy tűnt, hogy újra diadalmasan fog kikerülni a harcból, amikor egyszerre egy tucat török támadta meg és minden oldalról körül fogták. Az ellenség lándzsáinak hegye szoros gyűrűbe zárta a magyar vitézt. Néhány lándzsát meg szét vágott ugyan, de végül is kiütötték kezéből a kardot. Rab lett. A parancs az volt, hogy élve kell elfogni a bátor katonát, ugyanis hősies küzdelmeinek híre a török császárhoz is eljutott.

Az megakarta tudni a magyar vitéz bátorságának a titkát. Maga elé rendelte a legényt, akitől egyre azt kérdezgette, hogy mi a titka sikereinek. A legény válasza mindig ugyanaz volt, hogy annak nincs titka. Ő a hazáját, családját és mátkáját védte az idegen hódítóktól. Ez az igazság! A császár más választ várt, a legény rab maradt. Bátorságának, majd rabságának híre eljutott szülőfalujába is, ahol egy szépséges és okos leányzó várta hazatérését. Várni várhatta, de az nem jöhetett, mert rab volt a török császár udvarában, ahonnan nem engedték. Mikor mindezt megtudta a leányzó, gondolt egyet, majd a gondolatot tett követte. Elment a császár udvarába, vitte magával öregapját is, s ott addig ügyeskedett, míg végül is a császár elé került. Attól azt kérte, hogy engedje szabadon a magyar vitézt, mert az az ő jegyese.

A császár először elutasította a kérelmet, de látva a magyar lány kitartását, mást gondolt. Olyat fog a lánytól cserébe kérni, amit nem lehet teljesíteni. Abban az esztendőben nagyon hideg tél volt. Mindent hó és jég borított, ezért a ravasz császár azt mondta a lánynak, hogy ha összegyűjti erdők, mezők színes virágait kötényébe, és két héten belül udvarába hozza azokat, akkor szabadon engedi vőlegényét. Az lesz a váltságdíj. Búsult a derék leány, hogy most mit tegyen, de a búslakodást hamarosan abba hagyta, mert arra gondolt, hogy az nem jó semmire sem, mert az nem hoz szabadulást. Tehát búslakodás helyett tenni kell valamit és hamarosan. Ezért elrendezte gondolatait és leült imádkozni. Egyszer csak felcsillant a szeme, mert eszébe jutott valami; rájött arra, hogy mit kell tennie. Úgy elszaladt a két hét mint ha csak három nap lett volna, de a leányzó készen volt és öregapjával elindult a császár udvarába. Könnyen bejutott, mert az őrök megismerték, meg is mosolyogták.

A lány azt hitte, hogy azért mosolyognak, mert barátságosak. Pedig azok azért vigyorogtak, mert az udvarban mindenki azt gondolta, hogy a török császár a bolondját járatja a magyar lánnyal, mivel annak feltételeit úgysem lehet teljesíteni. Ezt gondolta maga a császár is, amikor a bátor leányzó megállt előtte, és aki azt mondta az uralkodónak, hogy “jöttem a vőlegényemet kiszabadítani!” - “Jó, jó” - kacagott a császár - “de tudod, hogy annak feltétele van, hát hol vannak a virágok?” - “Azok megvannak” - mondta a leányzó és erre leengedte eddig felhajtva tartott hosszú kötényét, melyen szebbnél-szebb színes virágok - rózsák, tulipánok, nefelejcsek, margaréták, szegfűk, ibolyák vidám sokasága volt kihímezve. A császár a csodálattól szólni sem tudott. Ilyen szépséges dolgot még ő sem látott, pedig udvarába összehordták a félvilág minden kincsét. Csak ámult és bámult a császár, de betartotta a szavát és szabadon engedte a legényt. A magyar leányzó és jegyese, meg az öregapjuk boldogan hagyták el a császári udvart és sietve igyekeztek hazafelé, ahol már szívrepesve várta őket a rokonság. Néhány hónap múlva megtartották az esküvőt is, majd megfelelő időközökben szép sorjában jöttek a gyermekek is. Kacagás töltötte be a család udvarát és kertjét, ahol színpompás élő virágok mosolyogtak a Nap felé. Matyó földön azóta is nyílnak a virágok, tavasszal és nyáron a kis kertekben, ősszel és télen a szebbnél-szebb hímzéseken, varrottasokon. Ezek lélekből fakadó, szent virágok, a szeretet és a hűség virágai.

Orosz László feldolgozása

 

000.png