A csobánci vár bástyáira ráborult az éjszaka. A fogyó hold rongyos szélű fekete felhők között bujkált, s a csípős februári szél úgy verte az Öreg falakat, hogy az kisebb ostrommal is felért. —Állj! A jelszót!-kiáltotta a kaputorony őre, túlharsogva a szél zúgását. Á sötétből éles, vékony gyermekhang felelt: A jelszót nem tudom, de magyar vagyok, szüleim a várban vannak: Szűcs Márton az apám neve. Én odalent maradtam a városban öregapámmal, de nem lehet ott kibírni. Meg aztán szólnom kell kapitány-urammal mielőbb! Engedjen be kend gyorsan, mert megvesz itt a hideg. —A kisebbik kapuhoz gyere — szólt megenyhűlten az őr —, de isten irgalmozzon neked, ha nem mondtál igazat! Mikor a résnyire kinyitott kiskapun magasra tartott lámpájával kivilágított, a marcona hajdú szíve is megesett azon a vékony pénzű, szőke fiúcskán, aki ósszegémberedve állt az üvöltő szélben. Gyorsan bevitte a tűz mellé, megitatott vele egy fél kupára való meleg, fahéjas bort, aztán megsimogatta a fejét. —Na, gyerek! Most már emberformád van. Vihetlek is apádhoz — mondta mosolyogva. Előbb a kapitányhoz! - sürgette a fiú. - Vele kell beszélnem azonnal. A vén hajdú fejcsóválva vette a lámpáját, és elindult a gyerek előtt, át a koromsötét várudvaron.

Szász Márton kommandáns-kapitány uram szállása felé. A várkapitány éppen lőembereivel tanácskozott, amikor a gyerek belépett a szobába. —Hát téged meg mi hajtott fel a hegyre ezen a kései órán? -kérdezte a katonásan tisztelgő legénykétől. —A rossz hír, kapitány uram — felelte bátran a fiú. Annyi a labanc odalent, mint a nyű: lehetnek talán tízezren is. Tapolca felé mennek, s igen felbőszültek, amikor kegyelmed tüzelni kezdett rájuk. —Bottyán főgenerális uram parancsolatja — fordult Szász a vitézekhez. —, hogy ott csípdessük a németet, ahol lehet! —Talán még így is elkerülték volna Csobánc várát, de közben nagy baj történt — folytatta a gyerek. Öregapám, aki még a török időkben itt a várban együtt szolgált a császári zsoldosokkal, érti a nyelvüket. Megtudta, hogy valami nyomorult labanc pribék azt hireszteli, hogy ide menekült a vidékről minden nemesúr,s annyi kincset hordtak fel a várba, hogy a szultánnak sincsen annyi. Hiszen alig harminc nemes Jött fel — mondta fejcsóválva a kapitány, azok is inkább asszonyt meg gyereket hoztak, mint aranyat. Kétszáz esztendeje tesznek a bécsi meg a török urak arról, hogy ne teljék kincsre a magyarnak. Mégis ezt beszélik, főkapitány uram — folytatta sietve a gyerek —, s az a Rabutin, vagy minek hívják a fögenerálisukal, még vadítja őket.

Azt hirdeti a katonái előtt, hogy mesebeli kincsek vannak a várban, és szabad zsákmányt ígér azoknak, akik önként jelentkeznek az ostromra. A labancok egyvégtében jönnek, mióta átkeltek a Dunán, s olyan fáradtak, hogy a lábukon alig állnak, de öregapám úgy tudja, a rablás hírére mégis jelentkeztek már vagy ezren. —Mi pedig harmincan vagyunk — mondta sötét arccal Szász kapitány, s egyik vitézéhez fordult. — És kegyelmednek, Dóczy uram, hány puskás hajdúja van? —Harminc — felelte a kérdezett. —Akkor hát hatvanan vagyunk, bólintott a kapitány, és a gyerekhez fordult. — Azt nem tudtad ki, hogy várnak-e pár napig, amíg kipihenik magukat ? —Én ezután már nem sokat kérdezősködtem, hanem rohantam fel a hírrel a várba, abogy a lábam bírta. Tévedtem az elébb - mondta Szász kapitány, a fiú vállára téve a kezét. — Rákóczi Ferenc fejedelemnek veled együtt hatvanegy vitéze van a csobánci várban.

A kis Szűcs Ferkó ezektől a szavaktól egyszeriben olyan erősnek érezte magát, hogy akár egyedül is szembenézett volna a labancok ostromával. Másnap már kora hajnalban lázas munka kezdődött a várban. Szűcs Ferkó hírei hamar elterjedtek, de nem akadt egyetlen ember még az asszonyok között sem, aki kétségbeesett volna. Inkább mindenki megfogta a dolog végét, és segített, ahogy tudott. A katonák megtisztogatták a két ágyút, 3 régi szakállas puskákból átalakított ötcsövű seregbontót, a vár egész szegényes fegyverzetét. Puska sem volt elég, de hiába is lett volna, hiszen puskaporból sem akadt két mázsánál több a raktárban. Jól tudta ezt Dóczy Péter tiszttartó uram, s amikor hírét vette Rabutin közeledtének, úgy pótolta a hiányt, ahogy lehetett. A várba menekült nemesek szekereivel legelőbb is töméntelen sok fát, gerendát, szurkot hordatott össze, s megtöltötte a ciszternákat színültig vízzel. Követ, sziklát is annyit gyűjtött össze, hogy egész kis domb emelkedett a várudvaron. Aztán még összeszedette, ami serpenyő, üst, vödör s nagyobb vasedény akadt, s azt is mind felhordatta a várba. Most, amikor már az ostromot biztosra lehetett venni, minden a maga helyére került.

Szász Márton kapitány Dóczy tiszttartóval együtt egész nap járta a várat: s okos szóval jelölte ki mindenkinek s mindennek a helyét. Még napnyugtakor is olyan volt a várudvar, mint a íelzaklalott hangyaboly. Harmadnap reggelre kisütött a február végi napsugár, és bearanyozta a Tapolcai-medence csodálatos vidékét. Végig lehetett látni az egész síkságon, amelyből magasra emelkedtek az egykori bazaltvulkánok: a cukor-süveg formájú Gulács, a széles hátú Badacsony s testvére, a szépséges Szent Gyórgy-hegy. Amikor a reggeli köd felszállt, a Balaton csillogó vizén túl még a kétcsúcsú fonyódi hegyet is látni lehetett. De akkor már mást is látott a csobánci- várkapitány, aki rosszat sejtve hajnal óta kint állt az öregtorony mellvédjén. A várhegy fennsíkján közeledett az ostromló labanc sereg. Szász uram rögtön megfúvatta a kürtöket, pedig arra már akkor nem is volt szükség: aki épkézláb ember volt a várban, úgyis Ott állt a falakon. Szűcs Ferkó. oldalán karddal, vállára vetett prémes mentében, kipirult arccal leste kapitánya szavait, ö viszi majd parancsait a vár minden részébe. A pattantyúsoknak is vele üzente meg a kapitány, hogy kezdjék meg a tüzelést. Amikor Kreutz tábornok három oszlopra osztott labancai lőtávolba kerültek, a két ágyú széles utat vágott soraikban. A falakról is golyózápor fogadta őket. Hullott a labanc, de maradt még mindig teméntelen. Úgy hemzsegtek a falak alatt, mint rajzáskor a méhek.

Jó óra múltán Ferkó kétségbeesve jelentette a kapitánynak, hogy egy német tűzmesternek sikerült petárdát erősítenie a vár kapujára. Pár perc múlva a robbanás már letépte a kapu szárnyait, s a labancok egymást gázolva törtek befelé. Ott azonban szembe találták magukat Dóczy Péter hajdúival, akik meztelen karddal úgy vágták, kaszabolták a németet, mintha évtizedek minden megaláztatását, szenvedését bosszulták volna meg. Most aztán futkoshatott Ferkó hírekkel, parancsokkal megállás nélkül, mert a vár minden pontján folyt az ostrom. A labancok létrákat állítottak a falakhoz, s egymást hajszolva másztak felfelé. Fentről azonban gyilkos puskatűz fogadta őket, hullott a kő, zuhantak a súlyos fahasábok, s aki mégis keresztüljutott ezen a pokoltornácán, éles karddal verték le a falakról. Most került sor Dóczy uram előre elkészített fegyvereire is. A várbeliek kövekkel megrakott szekereket gördítettek le a fennsíkon: utánuk pedig gerendákkal összekapcsolt malomköveket zúdítottak le, s ezek az ördöngős alkotmányok fékevesztetten rohantak alá a lejtőn, sodorva, törve az ostromló sereget. Soha ilyen harcot, mint amit ez a maroknyi kuruc vívott a hatalmas labanc sereggel! Mintha a török verő csobánci hős, Gyulaffy László lelke költözött volna minden egyes várvédő vitézbe. Aki élt és mozogni tudott a várban, mind részt vett a harcban. Gverekek, lányok láncot alkotva, kézről kézre adták a követ, hordták a puskaport, fát, forró vizet, s rakták a tüzet a serpenyők alatt. Az asszonyok kint a falakon a kilőtt fegyvereket töltötték újra, és szikladarabokat, köveket, szurkot, forró vizet zúdítottak az ellenségre. A rohamok lassan ritkulni kezdtek, s Kreutz tábornok eszelősen futkosott fel-alá a labancok sorai között, s átkozódva hajszolta a létrákra agyonfáradt katonáit. Ostromlók és ostromlottak azonban egyformán kimerüllek az órák óta tartó élethalálharcban.

Ferkó is mind rosszabb híreket hozott a kapitánynak. Puskapor már alig akad a raktárban, a védők közül is sokan elestek, nem egy vitéz sebek által borítva küzd a bástyán. A leroskadó férfiak kezéből asszonyok veszik ki a fegyvert, és harcolnak tovább. Saját szemével látta, amikor egy hős asszony letaszította a mélybe az egyetlen labancot, aki leljutott a falra. —Hiába minden — mondta keserűen Szász kapitány —, ha elfogy a puskaporunk, nem tarthatjuk magunkat. -Szerencsére ök nem tudják! — kiáltolta a legényke, s futott tovább. Iszákjáhan nagy halom puskaport vitt ahhoz a bástya sarkán harcoló öreg hajdúhoz, aki harmadnapja azon a kései órán beengedte a vár kapuján. Mikor az öreg betöltötte fegyverét, a gyerek felkiáltott: — Ott a vezérük! Arra célozzon kegyelmed! Kreutz tábornok valóban ott futkosott alattuk létrától létráig, s ordítva szidta visszafelé somfordáló katonáit. Az öreg hajdú Vállához emelte fegyverét, és célzott. Abban a pillanatban labanc golyó fütyült Ferkó füle mellett, s az öreg hang nélkül összeesett. A fiú kétségbeesetten felkiáltott, s kikapta a fegyvert a haldokló kezéből. Olyan nehéz volt neki, hogy a mellvédre kellett támasztania, de jobban is volt így, mert legalább biztosabban célzott reszkető kezével. Akkor már másfelől is záporozlak a golyók a labanc vezérre. Az egyik — talán éppen Ferkóé — homlokon találta a tábornokot. Ahogy az ostromlók elbukni látták vezérüket, még maradék harci kedvüket is elvesztették, soraik felbomlottak, fejvesztett menekülésbe kezdtek. A várbéliek ereiét most már megsokszorozta a győzelem tudata.

A kaput védelmező hajdúk még ki is rohantak a várból, s förtelmes pusztítást végeztek a hanyatt-homlok menekülő labancok között. így végződött 1707. február 25-én a kuruc világ történetének egyik legragyogóbb fejezete: a csobánci ostrom. Rabuttn csapatai háromszáz közembert s ötven tisztet vesztettek, és a kapzsi császári tábornok kincs és diadal helyett szégyent és gyalázatot vitt magával Csobánc falai alól. A Csobáncra menekült asszonyok és gyerekek már régen visszatértek otthonukba, amikor hetekkel később a várhan ünnepélyesen olvasták fel Bercsényi főgenerális Szász Mártont és Dóczy Pétert kitüntető levelét. Szűcs Ferkó azonban akkor is ott állt az ünneplő hadinép között. Amikor az üdvrivalgás elhallgatott, Szász Márton lecsatolta kardját, és odalépett a gyerekhez. Én pedig ezt a kardot — mondta meghatott hangon —, amelyet Bercsényi főgenerális urunk megdicsért, neked adom, fiam! Te képviseled most közöttünk a gyengéket, akik erősek voltak az ostrom Óráiban, Mind a gyerekeket, lányokat, asszonyokat, akik nélkül mit sem ért volna a mi bátorságunk. Ebben a percben vígan, csilingelve megszólalt a várkápolna harangja. Diadalmas hangját messze hordta a szél, amely Rákóczi lobogóját lengette a csohánci vár öregtomyán.

Aki ma ott jár a Tapolcai-medence gyönyörű vidékén, csak romokat talál a szépséges csohánci hegyen. A császári önkény lerontotta a hajdan büszke vár falait, s későbbi tulajdonosainak nemtörődömsége a múló idő elvégezte a többit. Most már óvják, gondozzák a romokat, s a híres ostrom 250. évfordulóján emléktáblát helyeztek el a hajdani öregtorony falán. Az a csonka torony s néhány falmaradvány őrzi csak a nagy idők emlékét, s a vár tövében az elvadult orgonabokrok, amelyek között talán még Széles Ferkó járt valamikor.