A régi időkben még kalandozni jártak
gazdag kincsekre, rabszolgákra vágytak,
Bizánc kapujáig eljutott a sereg,
lovaikon akkor már régen volt a nyereg.
A hős Magyar sereg, hogy ne essen tőrbe,
Bizáncnak nagy várát állta szépen körbe.
Megkérték a császárt, hogy fizessen sarcot,
viszont, ha nem akar, állja ki a harcot.

A bizánci császár, csak egyezséget kért
nehogy ám ontsanak felesleges vért.
Álljon ki egy bajnok, mind a két feléről
a magyar oldalról és a görög részről.
Akkor, ha a császár katonája nyerne,
az ostromoló csapat békésen elmenne.
Ám, ha a magyar győz s megnyeri a harcot,
a bizánci császár fizeti a sarcot.

Görögök császára és a vára népe
kiült a várfalra a nagy mérkőzésre.
Kinyillott a kapu, nyikorgóit a zárja,
nagy morajlás hangzott, mert aki meglátta,
kijönni a kapun a görög óriását,
kiállott a térre, hogy még jobban lássák.
(Günyolódó görög hahotázva nevet,
már szeretné látni a hős ellenfelet!)

Előállt egy magyar, alacsony a teste,
ki a nagy görögnek mozdulatát leste,
megnézte a bajnok földön nyúló árnyát,
megforgatta nehéz, szöges buzogányát.
Elengedve éppen a nagy fejét érte
óriás testének, fekvő árnyát mérte.
Odament s lábát a testére téve
levágta a fejét, saját kardját véve.

Magasra emelte. Mindenki csak bámult,
ott fenn a várfalon a császár elsárgult.
Ilyet életében még soha sem látott,
így amit megigért, most hát be is váltott.
Majd buzogányát újra a kezébe véve
kapuján a várnak lyukat ütött véle...

Botond volt a neve, kiről szól az ének,
ez volt egy igazi kalandos történet...

Szabó István