Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis ronyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az inség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván." -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre? 

Petőfi Sándor

 

000

 

Cobánc_vára.jpgA csobánci vár bástyáira ráborult az éjszaka. A fogyó hold rongyos szélű fekete felhők között bujkált, s a csípős februári szél úgy verte az Öreg falakat, hogy az kisebb ostrommal is felért. —Állj! A jelszót!-kiáltotta a kaputorony őre, túlharsogva a szél zúgását. Á sötétből éles, vékony gyermekhang felelt: A jelszót nem tudom, de magyar vagyok, szüleim a várban vannak: Szűcs Márton az apám neve. Én odalent maradtam a városban öregapámmal, de nem lehet ott kibírni. Meg aztán szólnom kell kapitány-urammal mielőbb! Engedjen be kend gyorsan, mert megvesz itt a hideg. —A kisebbik kapuhoz gyere — szólt megenyhűlten az őr —, de isten irgalmozzon neked, ha nem mondtál igazat! Mikor a résnyire kinyitott kiskapun magasra tartott lámpájával kivilágított, a marcona hajdú szíve is megesett azon a vékony pénzű, szőke fiúcskán, aki ósszegémberedve állt az üvöltő szélben. Gyorsan bevitte a tűz mellé, megitatott vele egy fél kupára való meleg, fahéjas bort, aztán megsimogatta a fejét. —Na, gyerek! Most már emberformád van. Vihetlek is apádhoz — mondta mosolyogva. Előbb a kapitányhoz! - sürgette a fiú. - Vele kell beszélnem azonnal. A vén hajdú fejcsóválva vette a lámpáját, és elindult a gyerek előtt, át a koromsötét várudvaron.

Szász Márton kommandáns-kapitány uram szállása felé. A várkapitány éppen lőembereivel tanácskozott, amikor a gyerek belépett a szobába. —Hát téged meg mi hajtott fel a hegyre ezen a kései órán? -kérdezte a katonásan tisztelgő legénykétől. —A rossz hír, kapitány uram — felelte bátran a fiú. Annyi a labanc odalent, mint a nyű: lehetnek talán tízezren is. Tapolca felé mennek, s igen felbőszültek, amikor kegyelmed tüzelni kezdett rájuk. —Bottyán főgenerális uram parancsolatja — fordult Szász a vitézekhez. —, hogy ott csípdessük a németet, ahol lehet! —Talán még így is elkerülték volna Csobánc várát, de közben nagy baj történt — folytatta a gyerek. Öregapám, aki még a török időkben itt a várban együtt szolgált a császári zsoldosokkal, érti a nyelvüket. Megtudta, hogy valami nyomorult labanc pribék azt hireszteli, hogy ide menekült a vidékről minden nemesúr,s annyi kincset hordtak fel a várba, hogy a szultánnak sincsen annyi. Hiszen alig harminc nemes Jött fel — mondta fejcsóválva a kapitány, azok is inkább asszonyt meg gyereket hoztak, mint aranyat. Kétszáz esztendeje tesznek a bécsi meg a török urak arról, hogy ne teljék kincsre a magyarnak. Mégis ezt beszélik, főkapitány uram — folytatta sietve a gyerek —, s az a Rabutin, vagy minek hívják a fögenerálisukal, még vadítja őket.

Azt hirdeti a katonái előtt, hogy mesebeli kincsek vannak a várban, és szabad zsákmányt ígér azoknak, akik önként jelentkeznek az ostromra. A labancok egyvégtében jönnek, mióta átkeltek a Dunán, s olyan fáradtak, hogy a lábukon alig állnak, de öregapám úgy tudja, a rablás hírére mégis jelentkeztek már vagy ezren. —Mi pedig harmincan vagyunk — mondta sötét arccal Szász kapitány, s egyik vitézéhez fordult. — És kegyelmednek, Dóczy uram, hány puskás hajdúja van? —Harminc — felelte a kérdezett. —Akkor hát hatvanan vagyunk, bólintott a kapitány, és a gyerekhez fordult. — Azt nem tudtad ki, hogy várnak-e pár napig, amíg kipihenik magukat ? —Én ezután már nem sokat kérdezősködtem, hanem rohantam fel a hírrel a várba, abogy a lábam bírta. Tévedtem az elébb - mondta Szász kapitány, a fiú vállára téve a kezét. — Rákóczi Ferenc fejedelemnek veled együtt hatvanegy vitéze van a csobánci várban.

A kis Szűcs Ferkó ezektől a szavaktól egyszeriben olyan erősnek érezte magát, hogy akár egyedül is szembenézett volna a labancok ostromával. Másnap már kora hajnalban lázas munka kezdődött a várban. Szűcs Ferkó hírei hamar elterjedtek, de nem akadt egyetlen ember még az asszonyok között sem, aki kétségbeesett volna. Inkább mindenki megfogta a dolog végét, és segített, ahogy tudott. A katonák megtisztogatták a két ágyút, 3 régi szakállas puskákból átalakított ötcsövű seregbontót, a vár egész szegényes fegyverzetét. Puska sem volt elég, de hiába is lett volna, hiszen puskaporból sem akadt két mázsánál több a raktárban. Jól tudta ezt Dóczy Péter tiszttartó uram, s amikor hírét vette Rabutin közeledtének, úgy pótolta a hiányt, ahogy lehetett. A várba menekült nemesek szekereivel legelőbb is töméntelen sok fát, gerendát, szurkot hordatott össze, s megtöltötte a ciszternákat színültig vízzel. Követ, sziklát is annyit gyűjtött össze, hogy egész kis domb emelkedett a várudvaron. Aztán még összeszedette, ami serpenyő, üst, vödör s nagyobb vasedény akadt, s azt is mind felhordatta a várba. Most, amikor már az ostromot biztosra lehetett venni, minden a maga helyére került.

Szász Márton kapitány Dóczy tiszttartóval együtt egész nap járta a várat: s okos szóval jelölte ki mindenkinek s mindennek a helyét. Még napnyugtakor is olyan volt a várudvar, mint a íelzaklalott hangyaboly. Harmadnap reggelre kisütött a február végi napsugár, és bearanyozta a Tapolcai-medence csodálatos vidékét. Végig lehetett látni az egész síkságon, amelyből magasra emelkedtek az egykori bazaltvulkánok: a cukor-süveg formájú Gulács, a széles hátú Badacsony s testvére, a szépséges Szent Gyórgy-hegy. Amikor a reggeli köd felszállt, a Balaton csillogó vizén túl még a kétcsúcsú fonyódi hegyet is látni lehetett. De akkor már mást is látott a csobánci- várkapitány, aki rosszat sejtve hajnal óta kint állt az öregtorony mellvédjén. A várhegy fennsíkján közeledett az ostromló labanc sereg. Szász uram rögtön megfúvatta a kürtöket, pedig arra már akkor nem is volt szükség: aki épkézláb ember volt a várban, úgyis Ott állt a falakon. Szűcs Ferkó. oldalán karddal, vállára vetett prémes mentében, kipirult arccal leste kapitánya szavait, ö viszi majd parancsait a vár minden részébe. A pattantyúsoknak is vele üzente meg a kapitány, hogy kezdjék meg a tüzelést. Amikor Kreutz tábornok három oszlopra osztott labancai lőtávolba kerültek, a két ágyú széles utat vágott soraikban. A falakról is golyózápor fogadta őket. Hullott a labanc, de maradt még mindig teméntelen. Úgy hemzsegtek a falak alatt, mint rajzáskor a méhek.

Jó óra múltán Ferkó kétségbeesve jelentette a kapitánynak, hogy egy német tűzmesternek sikerült petárdát erősítenie a vár kapujára. Pár perc múlva a robbanás már letépte a kapu szárnyait, s a labancok egymást gázolva törtek befelé. Ott azonban szembe találták magukat Dóczy Péter hajdúival, akik meztelen karddal úgy vágták, kaszabolták a németet, mintha évtizedek minden megaláztatását, szenvedését bosszulták volna meg. Most aztán futkoshatott Ferkó hírekkel, parancsokkal megállás nélkül, mert a vár minden pontján folyt az ostrom. A labancok létrákat állítottak a falakhoz, s egymást hajszolva másztak felfelé. Fentről azonban gyilkos puskatűz fogadta őket, hullott a kő, zuhantak a súlyos fahasábok, s aki mégis keresztüljutott ezen a pokoltornácán, éles karddal verték le a falakról. Most került sor Dóczy uram előre elkészített fegyvereire is. A várbeliek kövekkel megrakott szekereket gördítettek le a fennsíkon: utánuk pedig gerendákkal összekapcsolt malomköveket zúdítottak le, s ezek az ördöngős alkotmányok fékevesztetten rohantak alá a lejtőn, sodorva, törve az ostromló sereget. Soha ilyen harcot, mint amit ez a maroknyi kuruc vívott a hatalmas labanc sereggel! Mintha a török verő csobánci hős, Gyulaffy László lelke költözött volna minden egyes várvédő vitézbe. Aki élt és mozogni tudott a várban, mind részt vett a harcban. Gverekek, lányok láncot alkotva, kézről kézre adták a követ, hordták a puskaport, fát, forró vizet, s rakták a tüzet a serpenyők alatt. Az asszonyok kint a falakon a kilőtt fegyvereket töltötték újra, és szikladarabokat, köveket, szurkot, forró vizet zúdítottak az ellenségre. A rohamok lassan ritkulni kezdtek, s Kreutz tábornok eszelősen futkosott fel-alá a labancok sorai között, s átkozódva hajszolta a létrákra agyonfáradt katonáit. Ostromlók és ostromlottak azonban egyformán kimerüllek az órák óta tartó élethalálharcban.

Ferkó is mind rosszabb híreket hozott a kapitánynak. Puskapor már alig akad a raktárban, a védők közül is sokan elestek, nem egy vitéz sebek által borítva küzd a bástyán. A leroskadó férfiak kezéből asszonyok veszik ki a fegyvert, és harcolnak tovább. Saját szemével látta, amikor egy hős asszony letaszította a mélybe az egyetlen labancot, aki leljutott a falra. —Hiába minden — mondta keserűen Szász kapitány —, ha elfogy a puskaporunk, nem tarthatjuk magunkat. -Szerencsére ök nem tudják! — kiáltolta a legényke, s futott tovább. Iszákjáhan nagy halom puskaport vitt ahhoz a bástya sarkán harcoló öreg hajdúhoz, aki harmadnapja azon a kései órán beengedte a vár kapuján. Mikor az öreg betöltötte fegyverét, a gyerek felkiáltott: — Ott a vezérük! Arra célozzon kegyelmed! Kreutz tábornok valóban ott futkosott alattuk létrától létráig, s ordítva szidta visszafelé somfordáló katonáit. Az öreg hajdú Vállához emelte fegyverét, és célzott. Abban a pillanatban labanc golyó fütyült Ferkó füle mellett, s az öreg hang nélkül összeesett. A fiú kétségbeesetten felkiáltott, s kikapta a fegyvert a haldokló kezéből. Olyan nehéz volt neki, hogy a mellvédre kellett támasztania, de jobban is volt így, mert legalább biztosabban célzott reszkető kezével. Akkor már másfelől is záporozlak a golyók a labanc vezérre. Az egyik — talán éppen Ferkóé — homlokon találta a tábornokot. Ahogy az ostromlók elbukni látták vezérüket, még maradék harci kedvüket is elvesztették, soraik felbomlottak, fejvesztett menekülésbe kezdtek. A várbéliek ereiét most már megsokszorozta a győzelem tudata.

A kaput védelmező hajdúk még ki is rohantak a várból, s förtelmes pusztítást végeztek a hanyatt-homlok menekülő labancok között. így végződött 1707. február 25-én a kuruc világ történetének egyik legragyogóbb fejezete: a csobánci ostrom. Rabuttn csapatai háromszáz közembert s ötven tisztet vesztettek, és a kapzsi császári tábornok kincs és diadal helyett szégyent és gyalázatot vitt magával Csobánc falai alól. A Csobáncra menekült asszonyok és gyerekek már régen visszatértek otthonukba, amikor hetekkel később a várhan ünnepélyesen olvasták fel Bercsényi főgenerális Szász Mártont és Dóczy Pétert kitüntető levelét. Szűcs Ferkó azonban akkor is ott állt az ünneplő hadinép között. Amikor az üdvrivalgás elhallgatott, Szász Márton lecsatolta kardját, és odalépett a gyerekhez. Én pedig ezt a kardot — mondta meghatott hangon —, amelyet Bercsényi főgenerális urunk megdicsért, neked adom, fiam! Te képviseled most közöttünk a gyengéket, akik erősek voltak az ostrom Óráiban, Mind a gyerekeket, lányokat, asszonyokat, akik nélkül mit sem ért volna a mi bátorságunk. Ebben a percben vígan, csilingelve megszólalt a várkápolna harangja. Diadalmas hangját messze hordta a szél, amely Rákóczi lobogóját lengette a csohánci vár öregtomyán.

Aki ma ott jár a Tapolcai-medence gyönyörű vidékén, csak romokat talál a szépséges csohánci hegyen. A császári önkény lerontotta a hajdan büszke vár falait, s későbbi tulajdonosainak nemtörődömsége a múló idő elvégezte a többit. Most már óvják, gondozzák a romokat, s a híres ostrom 250. évfordulóján emléktáblát helyeztek el a hajdani öregtorony falán. Az a csonka torony s néhány falmaradvány őrzi csak a nagy idők emlékét, s a vár tövében az elvadult orgonabokrok, amelyek között talán még Széles Ferkó járt valamikor.

 

000.png

 

 
 
Mint egykor Erdély meghajszolt határánsajo.PNG
A fölriasztott utolsó bölény,
Úgy állsz most népem, oly riadtan, árván,
Búd vadonának reszketõ ölén;
És én, mint véred lüktetõ zenéje,
Ahogy most lázas ajkadon liheg,
A hang vagyok, mely belesír az éjbe
És sorsod gyászát így zendíti meg:
 
Két szemem: szégyen, homlokom: gyalázat,
S a szívem, ó jaj, színig fájdalom...
Mivé tettétek az én szép hazámat?
Hová süllyedtél pusztuló fajom?
Fetrengsz a sárban, népek nyomorultja,
Rút becstelenség magad és neved, -
Én mit tegyek már?... Romjaidra hullva
Lehajtom én is árva fejemet.
 
Laokoon kínja, Trója pusztulása
Mesének oly bús, sorsnak oly magyar;
A sírgödör hát végképp meg van ásva?
A Föld mely ápolt, most már eltakar?
Búm Nessus-ingét nem lehet levetnem,
De kínja vád, s a csillagokra száll,
Ha végzetem lett magyarrá születnem
Magyarnak lennem miért oly csúf halál?
 
Nemzet, mely máglyát maga gyújt magának
És sírt, vesztére, önszántából ás,
Hol számûzötté lett a honfibánat
És zsarnok gõggé a honárulás,
Hol a szabadság õrjöngésbe rothad,
Megváltót, s latrot egyképp megfeszít,
Hol szívet már csak gyávaság dobogtat, —
Ah, rajtunk már az Isten sem segít!
 
Pattogva, zúgva ég a magyar erdõ,
Az éjszakába rémes hang üvölt,
Lehullt az égrõl a magyar jövendõ,
Millió göröngyre omlik szét a föld;
De bánatomnak dacra lázadása
— Mint õrület, mely bennem kavarog —
Fölrebben most is egy-egy szárnycsapásra,
Még nem haltam meg, — élni akarok!
 
A mindenségbe annyi jaj kiáltson,
Ahány magyar rög innen elszakadt;
A tíz körmömmel kelljen bár kiásnom,
Kiásom a földbõl a holtakat:
Meredjen égnek — körül a határon
Tiltó karjuknak végtelen sora
S az ég boltján fenn lángbetûkkel álljon
Egy égõ, elszánt, zordon szó: soha!
 
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég —
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék:
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem hitvallón egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom
És nem leszek más, inkább meghalok!
 
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul...
Ha bûn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porba hull:
De ezt a lelket itt hagyom örökbe,
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán,
És belesírom minden õsi rögbe:
El innen rablók, — ez az én hazám!
 
És leszek szégyen és leszek gyalázat
És ott égek majd minden homlokon,
S mint bujdosó gyász az én szép hazámat
A jó Istentõl visszazokogom;
És megfúvom majd hitem harsonáit,
Hogy tesz majd Isten gyönyörû csodát itt:
És bölcsõvé lesz minden ravatal, —
Havas Kárpátoktól kéklõ Adriáig
Egy ország lesz itt, egyetlen, s magyar!
 
Sajó Sándor
 

000.png

 

A tatárjárás idejében élt Gyergyóban egy Bákainé nevű székely asszony, aki messze földön híres volt a táltosságáról. Égi háborút, jégesőt, földindulást, minden nagy veszedelmet megjövendölt előre. Egy vasárnap, mikor a népek jöttek ki a templomból, azt mondja Bákainé: — Atyafiak, valamit mondanék, ha meghallgatnátok. Úgy tudjátok meg, hogy nem sok idő múlva a mi földünkre is elkerülnek a tatárok. Annyian lesznek, mint a polyva, s amerre járnak, felégetik a falukat, kardra hányják a férfiakat, rabszíjra fűzik az asszonyokat, s úgy viszik magukkal nagy Tatárországba. Hallgassatok reám, fogadjátok meg a szómat. Mikor látjátok, hogy füstölnek a faluk, minden kaszás ember, aki a réten kaszál, verjen a földbe egy cöveket, tegye rá a kalapját s minden arató az utolsó kévébe, amelyet aratott, vágja bele a sarlóját s arra is tegye rá a kalapot. Ami edényetek van, azt mind dugjátok el a fűben, meg a tarlóban. Hát én, mikor ide kerekednek a tatárok, már nem élek. de kikelek a síromból, közétek jövök, meglátom, hogy szavamat fogadtátok-e, akkor majd megmondom, hogy gyöztök-e vagy elpusztultok.

Jaj, Istenem, megrémültek a népek, mert tudták, hogy amit egyszer Bókainé megjövendölt, bér is teljesedik. S hát csakugyan nem telt belé egy .:hét. meghalt Bákainé, s ahogy eltemették, nem telt '.bélé;-egy hét. látják az emberek, akik a mezón ^dolgoztak, hogy füstölnek a faluk mindenfelé. Aki 'fkaszált, 'cöveket vert a földbe, rátette a kalapját; aki aratott, hamar összekötötte az utolsó kévét, felállította, beléütöttc a sarlóját s rátétté a kalapját.Asszonyok, gyermekek beszaladtak á faluba, hordották ki, ami edény volt a háznál, azokat mind elrejtették a fűben, a tarlóban. A tatárok Szárhegytól nem messze, a Fekete nevű réten táboroztak, aztán egyszerre csak fölkerekedtek, s mint valami nagy fekete felleg, gomolyogtak elébb-elébb, Gyergyó felé. Szaladtak előttük mindenütt a szárhegyi székelyek, meg sem állottak Gyergyóig, ott a népek mind összeverődtek, a gyergyóiak, a szárhegyick a kápolna előtt. A férfiaknak fegyver volt a kezökben. az asszonyok s gyermekek letérgyeltek s imádkoztak.

S im egyszerre csak vágtat egy asszony a kápolna felé fekete lovon. Nézik, nézik, ki lehet az. Hát, Uram, Teremtőm, Bákainé, a táltos asszony, az vágtat feléjük fekete lován, s kiáltja messziről: ne féljetek, győztetek! Aztán hirtelen megfordul s elvágtatott, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Jönnek a tatároknagy üvöltözéssel, rikoltozással, de amint a gyergyói határba érnek, meghökkenve állnak meg. látják a kaszáló réteken s a búzaföldeken a töméntelen sok kalapot, azt hitték, hogy mind ember áll ottan. Nem tudták: előre menjenek, hátra-e s mikor ezt a székelyek észrevették, hirtelen a tatárok közé vágtak, s hullott a tatár, mint kasza nyomán a fűszál. Futott, aki futhatott, de nem is igen futhattak, mert embernek, lónak megakadt a lába a fű közé, a tarló közé dugdosott edényekben, még hirmondónak is alig akadt belőlük, úgy lekaszabolták őket. Azt a dombot, ahol a székelyek a tatárokat eltemették, még máig is Tátárdombnak hívják. A kápolna is megvan, ahol a székelyek összegyülekeztek, de Bákainé nevét sem felejtették el a gyergyóiak, áldják ma is emlékezetét.

Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág Budapest, 1912. Harmadik kötet. 230. oldal

taltos_a.jpg

 

Új napra ébredve
köszöntjük fényedet,
Felismerve benne
Isteni lényedet.
 
Új erőre kapva
kezdjük a szép napot,
Áldva a világot
Amit népünk kapott.
 
Vidáman indulunk
Jó munkát végezni,
Hazánkat szépítve
Öröm így létezni
 
Dicsérni az Istent,
Jót tenni és szépet.
Mindenkor segítve
Az áldott magyar népet.
 
Orosz László
2010
 

000.png