Elszakított területeinken, s azokon túl élő drága magyar testvéreink létfenntartásával kapcsolatos aggodalmak sora szinte végtelen. A „Kötött Kéve" 1995. szeptember 20-i és október 18-i száma arról értesít, hogy az erdélyi és csángó-magyar gyülekezetek a pápától magyar papot, illetve magyar templo¬mokban magyar nyelvű mise-lehetőséget kértek, mint ahogyan számtalanszor tették ezt az elmúlt ezer év alatt. Domonkos Pál Péter kérését válasz nélkül hagyta a pápa. Az ausztráliai magyarokat pedig kioktatta a pápai hivatal, hogy a csángók beszéljék csak az állam hivatalos nyelvét.
„Itt kell észrevenni Románia pontos szándékát! Elvette 1,600.000 ember vallását egy egymondatos törvényerejű rendelettel 1949-ben, és a görög- katolikusság minden javait az ortodoxiára származtatta át . . . A szándék továbbra is világos, a püspökből nemsokára érseket csinálnak, s a bukaresti érsek lesz az összes romániai katolikus feje... így csúszik át a magyar katolikusság vezetése a többségi nemzet kezébe, s többé nincs mód és lehetőség arra, hogy rá lehessen vezetni az egyház vezetőségét ennek a lehetetlenségére.. — írja Domonkos Pál Péter.
Szinte azonos történetet és panaszt hallunk a 13. században: „... A pápaság bizalmatlansága a magyarsággal szemben abban tetéződött, hogy idegen származású főpapság kezébe adta az ország vallási ügyeinek intézését, akik azonban nem maradtak meg egyházi funkciók mellett, hanem.. .kezükbe vették az ország politikai, sőt részben gazdasági ügyeinek irányítását.**
1221-ben a magyar Paulus Hungarus bolognai egyetemi tanára következő¬ket panaszolja: „Az Anglikus érsek nem ismeri a magyar népet, nem beszéli annak nyelvét, akinek pásztorául rendelte őt az Isten. De vajon rendelhet-e Isten olyan pásztort, akinek a bárányok nem ismerik a szavát?** (Fejér M. Jenő: A középkori magyar inkvizíció).
A jelenlegi pápa lengyel származású, s a lengyel—magyar közös sors és baráti érzés nyomán népünk joggal várhatott több megértésre, de tévednie kellett. A pápáság intézménye nem engedheti meg magának a lelkiismeret sugallotta megoldásokat. Más törvényeket követ. Vajon mik a mozgató rugói ezen évezredes pápai hajlíthatatlanságnak?
Történetírásunk nemcsak a szigorúan vett magyar történelmet másította meg, de még ennél is mélyebbre hatóan a magyar katolicizmus történelmét is. A világi történelem megmásítása mindenkori ellenfeleink mindenkori érdeke volt, hogy egységünket, műveltségünket szétrombolva megírhassák, összeszerkeszt¬hessék a maguk szájíze szerinti történelmet. Minél többet vettek el tőlünk, annál ádázabb gyűlölettel fordultak szembe ellenségeink népünkkel. Különösen fennáll ez a helyzet akkor, ha e gyűlöletet mesterségesen is szítják e népeken kívül, illetve felett álló hatalmak, színfalak mögötti settenkedők. S ezek a hatalmak a magyarság igazi, ősi ellenségei.
A magyarságnak két halálos ellensége van:
Az egyik ősvallásunk romjai felett szülte meg az „Isten választott népe" eszméjét egy félreértett magyar gondolat nyomán, s sajátította ki őstörténelműnket, bölcsességirodalmunkat, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A másik ennek láthatóbb keze, az „Egyedük üdvözítő egyház"nevét viseli. Mindkettő, mint már korábban mondottam, a valaha hatalmas birodalmat összetartó magyar népek ősvallását, illetve annak külső keretét, meg nem értett tanait sajátította ki — világi hatalmának megszilárdítása érdekében. A lelkiséget átvenni, magukba szívni eszükbe sem jutott. Napjainkban figyelhetjük meg e folyamatot Jézus életével kapcsolatban. Amíg élt, az akkori két politikai hatalom halálra ítélte nemcsak a szeretet hírnökét, de családjának több férfitagját is. Amint a hívők száma növekedett, úgy hatalmasodott a „Péter örökébe" lépő hatalmi intézmény is. Működése mindent képviselt, csak a krisztusi szeretetet nem. Mára e két intézmény Jézus szellemiségét mellőzve holtteste fölött fog kezet judeó-kereszténység név alatt. Az ennek hangot adó XXIII. János pápasága igen rövid életű volt.
Népünk életében a pápák egyházának működése minden ellenségünk pusztításánál nagyobb volt. Hatalmas vádirat például Fehér M. Jenőnek a magyar- országi inkvizícióról írt és igen alaposan adatolt műve.
Most készülő tanulmányom tárgyalja, hogy mit bitorolt őseinktől a Római Katolikus Egyháznak ismert intézmény. Most csak néhány vázlatpontban hozom közelebb ezen ismereteket az olvasóhoz:
- Múltunkat, hiszen meg kellett semmisíteni annak emlékét, hogy ezen egyház hittételei, szerkezete, szertartásai mind őseinktől átvett parányokon nyugszik.
- Létünket kell megszüntetni. Ha elismernék a velünk tartott műveltségi kapcsolatokat, el kellene ismerniük azt is, hogy jóval Árpád visszatérése előtt már a Kárpátmedence lakói voltunk, ott születtünk, s ott alakítottuk ki a világ műveltségének alapjait. Éppen ezért idegen érdek és következetes munka eredménye az, hogy a világ számára Magyarország egyszerűen nem létezik. Beszélnek Nyugat- és Kelet-Európáról, de nincsen se Magyarország, se Közép- Európa, hiszen e kettő egyet jelent.
- Nyelvünket, mely nemzeti létünk alapja. Ide tartozik tehát az, hogy a pápaság következetesen megtagadja elszakított országrészeink magyar pappal való gondozását.
- Ősi írásunkat, melyet pogány írás címén irtottak, hogy a belőle eredt, idegen, pogány latin betűkkel helyettesíthessék be, ezáltal ősi múltunkat, műveltségünket téve semmissé.
- Magyar regéinket, mely a nép lelkének gyöngyeit rejti, s erejének alapja.
- Papjainkat, illetve teljes papi osztályunkat, s annak szervezetét. Ennek rombolása mai napig tart; ezért oszlatta fel például a jelenlegi pápa ősi püspökségeinket.
- Ország szervezetünket, mely már biztos alapokon nyugodott Árpád hazatérte idején.
- Anyagi vonalon elvették ősi templomainkat, melyek a kereszténységet megelőző időkből maradtak reánk, s nyomaik máig megtalálhatók, felismer¬hetők.
- Őseink istentiszteletének jelképeit. Ilyen az énekelt mise, mely dalos, táltos papjaink istentiszteletének lelkét vesztett maradványa. A miseruha díszei csodaszarvasunkat idézik. A papok fejét díszítő kerek sapka őseink napsapkája, a püspökök süvege a húnmagyarok napsugarat idéző éke. Az oltáriszentség őseink igazmondó nap-tüköre. Őseinknél a kereszt mindenkor fény-jelkép volt, s az Istenfia Élet e világban megjelenő jelképe. A kereszt magyar jelkép lévén, a keresztvetés is ősmagyar hagyomány, mikor falunk népe öt újjal, s ötvenes őrző angyalának erejével vet keresztet. Szószékük életfánk mása, s számyasoltáraik turulunkat idézik. Népünk papjait „rózsapásztor" néven is ismerte, a temploma „rózsabástya", s „rózsalányok" gondozzák, vigasztalják a hívőket. A csengők mindenkor a lelkiismeret szavát jelentették, s csak magyar földön hívta az embereket Istent dicsérni a templomok harangja, még a közelmúlt századokban is. Avarjaink hatalmas örökmécs csillárja ma az aacheni katedrális dísze. A „pilisezés" 'pogány' keresztelési szokása most a papok fejét díszíti értelmét vesztetten.
- Ünnepeinket elvették tőlünk; mint például karácsonyunkat, az ős születés, életszületés emlékünnepét; a nyári napfordulót, a diadalmas élet ünnepét. Miénk a hamvazószerda, a virág vasárnap, a pünkösd ünnepe. Borbála napja különösen szent ünnep volt avar népeink körében, s tiszteletét a hazánkból nyugatra költözött kelták is megtartották. Számtalan „Boldogasszony" ünne¬pünk eredete a történelem hajnaláig visz bennünket vissza.
- Mindenek előtt és mindenek felett el akarták venni tőlünk a Szeretet Istenét. Dogmáik vasköntösébe akarták bújtatni, de meddő igyekezetük felett megváltozhatatlanul ragyog őseink Istene, a Mindenség Ura, az ÉG: nevével kívánunk áldást egymásra máig is.
- Őseink elbitorolt műveltsége nélkül ma nem volna választott nép, s egyedül üdvözítő egyház. De amíg ők törvényt akartak, s ezen keresztül a halál képviselői voltak történelmük során, népünk őseitől örökölt szelíd lelke a szeretetet élte, s annak diadalában reménykedik.
Midőn ezeket mondom, nem a római katolikus vallás keretébe tartozó, őszintén Istent kereső hívőre célzok, hanem magára az intézményre, amit ma pápaságként ismerünk. Ezen intézmény nem irgalmaz senkinek sem, aki hatalmi törekvéseinek ellenszegül. Számtalan magyar lelkű római katolikus papunk viselte őszintén, szívén-lelkén a nép sorsát, lelki gondozását. Érdekes módon mindezen papok rövid időn belül Róma kegyvesztettjeivé váltak, s helyettesítet¬tek be számukra megbízható békepapokkal, hazánk esetét véve alapul. Példaként most csak Mindszenty bíboros római keresztjárására utalok.
Róma soha nem fog magyarnak magyar papot adni csak azért, hogy magyar létét fenntarthassa.
De ami ennél is fontosabb: Nincsen a magyarnak Rómára szüksége ahhoz, hogy magyarul imádkozhasson!
Tudom, hogy népünk rengeteg vérrel, izzadsággal építette templomait, melyekben ma idegen lélek papjai páváskodnak, s nem adnak helyet a magyarnak, hogy saját templomában, saját nyelvén dicsérhesse az Istent. De mindenek felett való szüksége van arra, hogy saját lelke szerint, ősei nyelvén, ősei hitén, ősei szertartásaival dicsétje az Istent. De tudom azt, is, hogy véletlenek nincsenek. Talán az isteni gondviselés akaratából történik mindez, hogy az utolsó pillanatban önmagára, önmaga lelkére, önmaga erejére eszméljen a magyar, s arra hogy:
Most van talán az utolsó pillanat, hogy ősi imái, szertartásai életének élő valóságaivá váljanak ismét anélkül, hogy szolgaként, lehajtott fővel, bűntudattal adja utolsó, nem létező garasát az idegen hatalmi intézménynek: a pápaságnak. Inkább egymás segítségére használják javaikat, légyen az bölcsesség jó tanács, vagy eledel. Hiszem, hogy vannak bölcseik, férfiak és asszonyok, akik egyen¬getni tudják a kisded csángó-magyar egyház életét, hirdetni, hogy nem bűn az, ha ősei szent imáival, szokásaival él, saját közösségében. Ugyanakkor tanítgat- hatnak bennünket, akiknek soha nem volt alkalmunk ősi hitünk tiszta forrásvizéből inni, s nyelvünk is már lelkevesztett szótári nyelv csupán. Ugyanakkor értük kiállani, gondoskodni mindannyiunk kötelessége. S hiszem, Isten is mosolyogva tekint majd a valóban lélekkel és igazsággal ünneplőkre.
Szittyakürt, 1996 január-február
Tomory Zsuzsa
