Szittyák
|
Északról le délre, keletről nyugatra
Amikor a lelked a múltat kutatja,
Rájössz, hogy a hegy, völgy, a füves, az avar,
Folyók, tavak medre szittya múltat takar.
Az emberek arca, ködmöne, háztája
Mind-mind emlékeztet a nagy szittyaságra.
Bukkanj akárhol egy cserépdarabkára,
Melyet eltemetett a századok árja.
Vagy mit napfényre vet dolgos ekéd orra:
Szittya múlt bélyegét látod rájanyomva.
Mit olvashatsz róluk?.. Csak a szittyák nevét.
Még a szellő is csak róluk suttog mesét.
Mert azok éltek ott emlékezet óta,
Hírüket az idő számunkra megóvta.
A templomok arca, belső csinezése,
Fiatalok kedve, vének bölcsessége.
Mind az egész kelet napos, vidám lelke,
Színét, ízét, itt a szittya néptől nyerte.
Böngésszed az írást, hallgasd a meséket,
Mind a szittyákról mond történetet neked.
Népek országútján nézd meg a sziklákat:
Szent jeleket rájuk szittya vésők vájtak.
S ne hidd magyarom, hogy eltűntek e népek:
Évezredek óta csak nevet cseréltek.
Voltak: szittyák, hunok, törökök, avarok,
Bennük éltünk mi is mindig, a magyarok.
A hun népet hívták: hunnak, akatzirnak,
Írták vittoroknak, ugornak, sabirnak.
Chun, kun, cidarita, massagéta, kimmer,
S még sok néven, amit az ős-Írás ismer.
Az ős-Írások közt magam is böngésztem,
Egy lapot belőlük ki is loptam szépen.
Jó magyarom hallgasd, felolvasom néked,
Okulhatsz, épülhetsz, ha szavát megérted.
S ha felsír a lelked, hogy oly törpe lettél,
Erőt meríteni hősi múlthoz menjél!
Külsőd, belsőd nyűtte harcok ezer éve,
Régi nagyságodnak nincs már csak emléke.
Hallgassad az Írást, hiszen az a múltad!
Régi dicsőséged tisztelni tanuljad.
Büszkélkedhetsz véle, hiszen örökséged,
De a büszkeséggel soha be ne érjed!
Kötelez a múltad újra naggyá lenned!
Dicső ősök útját meg kell, hogy ismerjed.
S, hogy újra nagy lehess, tudnod kell, hogy élnek
Számos fiai a dicső szittya népnek!
Erős, büszke népek, testvéreid... Lásd csak:
Testvér ölelésre, hívó szóra várnak!...
Mert hej, nagy megnyugvás embernek és népnek,
Hogyha nincsen híján igaz segítésnek.
Ott kezdem hát én el, milyen volt a szittya,
Úgy hamarább meglesz jövőd útja, nyitja.
Ím így szól az Írás: Hősi nép a szittya,
Minden léptét hűség, jóság igazítja.
Erős kezén vasat, a nyakában jármot
Soha ember fia nem hallott, nem látott.
|
Nem ismer félelmet, hátrálást a harcban,
Bár harcot csak akkor kezd, hogyha nagy baj van.
Könnyebb elmozdítani helyéről a sziklát,
Mint kifárasztani a harcban a szittyát.
S a szittya ha győzött kincs után nem fárad.
Kincse: dicsősége a megnyert csatának.
Mert a kincs veszendő, irigységet támaszt,
Álmatlan éjeket okoz gazdájának.
Míg a dicsőség ám, hogyha nem is őrzik
Gazdájáé marad időtlen-időkig...
Nem a kincs kormányoz soha se fölötte,
Hanem mindig népe legeslegkülönbje.
Egy-egy harcos Isten minden egyes szittya,
De a legyőzöttet nem öldöknli, irtja.
Abban is az Isten teremtményét látja...
A legyőzött később lehet jó barátja...
Nem ravasz, nem fösvény, nem hazug, nem ámít...
Nála csak a hűség s a becsület számít.
Szívében a hite, orcáján a lelke...
Messziről ráismersz a szittya emberre.
Észjárásuk csiszolt, szellemes és gazdag,
Nincs híján a burkolt, képes példázatnak.
Hosszú történetet elmond egy-egy képpel,
Néhány rövid szóval, ? akárcsak a székely.
Élete egyszerű, akárcsak beszéde,
De a pompázókkal sort mégse cserélne...
Élete egyszerű, önkéntes józanság,
Csak abból nőhet ki az igazi nagyság.
Beszédben, evésben tarts mindig mértéket!?
Mondták és példázták a bölcs szittya vének.
Mit szégyellnél, ne tedd!?? tanításuk mondja,
Mert az a lelkedet, míg élsz, mindig nyomja.
Mint egy békés család háznépe, állatja...
Kedves állatait családtagnak tartja...
Nem üti, nem veri soha az állatját,
Káromlásnak tarja annak a kínzását...
S ahogy a férfi a szép erényt példázza,
Éppúgy példázza azt asszonya és lánya.
A harcban is ott van, ? ha úgy hozza sorja,
S fényeskedik, mint a férfiak legjobbja.
Ha kérded a szittyát. ?Mi rossz az emberbe??
Úgy felel reája, hogy ?Rossz csak a nyelve.?
Féket is tett mindig bölcsen a nyelvére.
Rosszul ejtett szóért soha baj nem érte...
Ősi-ősi nép ez. ? a Biblia írja,
Eredete marad örök titkok titka.
Tegze mint nyitott sír, nincs ellene pajzsod,
Jobb, hogyha nem kezdesz a szittyával harcot.
Évezredek múltak... A múltak ködébül
Elénk állnak újra. Tettük, lelkük szépül...
Északról le délre, keletről nyugatra,
Ha lelkünk a múltat keresve kutatja.
Előjönnek hősen, büszkén és erősen,
Fáradt jó magyarom nekünk ismerősen.
Ragyogjon a lelkünk s fel az égre írja:
Nincs különb, mint dicső, nagy ősünk a szittya!
|
Magyar Madonna
kit sosem néztünk, mint boldog barokk tündért:
Boldogasszony Anyánk, könyörögj népünkért!
de élő palástod adták a Kárpátok
s Tisza, Duna, Hernád, Maros volt a zöldön
ezüst paszomántod: könyörülj e földön!
mert nem fog le ráma, aranyruha oltár,
s elsőáldozóink csöpp zászlóin lengtél:
könyörögj e sok nevetgélő szentért!
búzaszenteléskor szíved áldást hintett:
aki Istent szülvén szülni meg nem szűntél:
malaszt anyja, imádj magyar vetésünkért!
mikor ott lebegtél, mint győzelmi ihlet
pápista, protestáns kuruc lobogókon:
könyörülj mi rajtunk kuruc utódokon!...
fohásszal foltozza szegény Magyar János.
Fertálynyi palástod könnyekkel gyöngyözött.
Boldogasszony Anyánk, varrá össze köntösöd!...
Mécs László
Lehel
Lehel vezér kalandozott
bátor csapatával,
néha kincset, szolgát hozott 
vissza a hazájába.
Egyszer gótok földjére ment,
meglepetés érte,
mikor a gót katonákkal kardját összemérte.
Tőrbecsalták, foglyul esett
s a herceg prédája,
aki őt a portyázásért
Ítélte halálra.
Utolsó kívánság jogán
csak a kürtjét kérte,
hej, de messze szállt a hangja
szépen játszott véle.
Mindenki megfeledkezett
egészen magáról...
"Szolgám leszel-mondta Lehel
majd a másvilágon ! "
Amint mondta e szavakat
a herceghez lépve,
felemelt szaru-kürtjével
sújtott a fejére.
Jászberényben látni lehet
a kürtöt, amely zúzott,
betörve a herceg fejét
szörnyhalált okozott.
Szarukürtje el is repedt,
igy esett a csorba,
hej, de más volt még a világ
még abban a korban !...
Szabó István
Botond
A régi időkben még kalandozni jártak
gazdag kincsekre, rabszolgákra vágytak,
Bizánc kapujáig eljutott a sereg,
lovaikon akkor már régen volt a nyereg.
A hős Magyar sereg, hogy ne essen tőrbe,
Bizáncnak nagy várát állta szépen körbe.
Megkérték a császárt, hogy fizessen sarcot,
viszont, ha nem akar, állja ki a harcot.
A bizánci császár, csak egyezséget kért 
nehogy ám ontsanak felesleges vért.
Álljon ki egy bajnok, mind a két feléről
a magyar oldalról és a görög részről.
Akkor, ha a császár katonája nyerne,
az ostromoló csapat békésen elmenne.
Ám, ha a magyar győz s megnyeri a harcot,
a bizánci császár fizeti a sarcot.
Görögök császára és a vára népe
kiült a várfalra a nagy mérkőzésre.
Kinyillott a kapu, nyikorgóit a zárja,
nagy morajlás hangzott, mert aki meglátta,
kijönni a kapun a görög óriását,
kiállott a térre, hogy még jobban lássák.
(Günyolódó görög hahotázva nevet,
már szeretné látni a hős ellenfelet!)
Előállt egy magyar, alacsony a teste,
ki a nagy görögnek mozdulatát leste,
megnézte a bajnok földön nyúló árnyát,
megforgatta nehéz, szöges buzogányát.
Elengedve éppen a nagy fejét érte
óriás testének, fekvő árnyát mérte.
Odament s lábát a testére téve
levágta a fejét, saját kardját véve.
Magasra emelte. Mindenki csak bámult,
ott fenn a várfalon a császár elsárgult.
Ilyet életében még soha sem látott,
így amit megigért, most hát be is váltott.
Majd buzogányát újra a kezébe véve
kapuján a várnak lyukat ütött véle...
Botond volt a neve, kiről szól az ének,
ez volt egy igazi kalandos történet...
Szabó István
Áldás a magyarra
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az is marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egyest a mihozzánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert elkötött tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt fölengedd fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb lett avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az igazság.
Útja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember, aki azt torlaszolni tuja.
Él a nagy Isten és semmise megy kárba.
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb...
Babits Mihály